Rendben, mindenem meg van, dobozok a kocsinál, maradék cucc a táskámban
én magamnál vagyok. Akkor kész, szia szoba, szia ágy, szia…
-
Jasper haladnál?- basszus, nem is figyeltem az
időt, anya leszedi a fejem.
-
Megyek már-le a lépcsőn és-itt vagyok!
-
Minden meg van?- nem anya, azért voltam fenn, hogy
el ne induljunk.
-
Ja, mehetünk, kivéve, ha nem maradnál?- mond, hogy
na jó maradjunk itthon, tudom, hogy nem szeretnél elmenni.
-
Tudom, hogy nem szeretnél elmenni- ezzz aaaaz -, Ne
félj, jó lesz. Biztos találsz barátokat. - mondtam, hogy azt túlélem, az igazi
barátokkal fenn tudom tartani a kapcsolatot. A bunkók meg elveszhetnek, az örök
homályban.
-
Mondtam, hogy nem ez a baj, hanem a hely, az
emlékek. –hiába vettem érzelmesre a lapot, semmi esélyem
-
Induljunk jó? Nem akarom megváratni a fuvarozókat!
-
Rendben. - mit tehetnék?
Portsmouth gyönyörű város. Azt szeretem benne,
hogy hiába olyan hatalmas, és hiába ennyi benne az ember, mindig van egy
nyugodt hely, ahol kiszellőztetheted a fejed. Ráadásul víz mellett van, én
pedig imádok úszni. El kell költöznünk anyám munkája miatt, mert áthelyezték.
Nem szívesen hagyom itt ezt a helyet, itt nőttem fel, itt éltem a kis életemet.
Eddig szerencsésen megúsztuk az áthelyezést. Anya viszont tudta, hogy egyszer
bekövetkezik. Jobban örült volna, ha kisebb koromban költözünk, hátha nem
kötődöm még annyira ehhez a helyhez.
.
De, mindegy, elindultunk. Végül is nem mindegy, egyáltalán nem karok elmenni.
Itt hagyni ezt a várost…
Hosszú volt az út (2:45) Portsmouthból
Birminghamig. Pontosan 244 km,
eközben még tépelődtem egy kicsit, de nem lehetek ilyen makacs. Anyának is
biztos nehéz, hisz ő is itt nőtt fel. Megpróbálok, pozitívan hozzáállni a
dolgokhoz. Ez a terv, én Jasper Belet
megfogadom, hogy optimista (legalább is optimistább) leszek: DD.
Mire megérkeztünk, a fuvarozók már ott vártak,
nem is tudom, hogy vállalnak be ilyen hosszú utat ennyi cuccal. A ház
fantasztikus volt. Jobb, mint amilyennek anya leírta, pedig olyan részletesen
beszélt róla, hogy elképesztő. A szobám is jó, nem túl nagy, de én ezt szeretem.
Már be is rendeztem. Barátaimra emlékeztető dolgokat egy helyre tettem. Itt van
például ez a horog, mikor Mattel horgászni voltunk, katasztrofálisra sikeredett
az a nap. Először a kezembe akadt bele, majd Matt segíteni akart így az övébe
is. Addig szenvedtünk, míg az ő kezén felszakadt a bőr, de az enyémben ott
maradt a horog. Horgostól indultunk, a sebészetre, ahol Matt kezét 4 öltéssel
varrták össze. Kezemből pedig kivették a horgot. Hiába volt szörnyű, mégis mind
a ketten hatalmasként könyveltük el azt a napot. Az ilyenek fognak hiányozni.
Ezek a felejthetetlen napok, a mindig felvidító barátok.
Mi volt ez a hang? Bakker, a gyomrom. Mióta
megérkeztünk, nem ettem egy falatot se. Anya lesz a megmentőm.
-
ANYA!!
Nincs valami kaja?
-
Nincs,
honnan lenne! Mondtam, hogy vacsorázz, mielőtt elindulunk! Egy kis kenyér meg
vaj van és…
-
Nem
tudsz a közelben boltot?
-
De,
kimész az ajtón, - kössz, mint aki fogyatékos – elmész jobbra, majd a második
kereszteződésnél balra, és az utca végén ott a bolt.
-
Köszi,
azt hiszem megjegyeztem, majd megkérdezem, ha mégsem!!
-
Van
pénzed?
-
Igen,
szia! – még a végén éhen halok.
Gyors megtaláltam
a bolt. Mire kiértem már szakadt. Az utolsó kanyarnál voltam, mikor…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése