Borjúsült (14. fejezet)

Az elmúlt két hetet azzal töltöttem, hogy mindent, de tényleg mindent megbeszéltem apával. Minél többet tudtam meg róla és fordítva, annál teljesebbnek éreztem magam.

Azt azért nem mondom, hogy már abszolúte teljes vagyok, csak azt, hogy sokkal teljesebb. Érdekes megfogalmazás, de így van. Most hogy tényleg megismertem, egyre jobban idegesít az, hogy… mikor lesz vége. Jobb lenne, ha bele sem gondolnék, de valahogy nem megy, hogy ezt a rendkívül fontos tényezőt kihagyjam. Ha egy kis időre is egyedül maradok, az jut eszembe, mi lesz utána. Nagyon nehéz, de ezt meg kell beszélnem vele.

A költözködéssel az a helyzet, hogy egyelőre nem költözünk. Anya megértette, hogy milyen fontos ez nekem. Szóval elhalasztottuk, vagy nem tudom, inkább nem tudjuk, mit tegyünk. Ilyen helyzetre egyikünk sem számított. A lehető legtöbb időt szeretném apával tölteni.

Közben azért nem feledkeztem meg Jasperről sem. Vele is… igen sok időt töltök. Na jó, ez így nagyon hülyén hangzik. Hát az a lényeg, hogy találkozunk, egész sokat, de teljesen megérti, hogy most csomó időt töltök apával. Közben mindig számíthatok rá, mindent elmondhatok neki, olyat is, amit azért anyunak nem mondanék el. Vagy éppen anyuról is megbeszélhetek vele mindent. Nem tudom, mi lenne velem nélküle.

Persze ott van Charlotte is, de most az ő családjában sincs minden rendben. Nem akarom az én gondjaimmal fárasztani. Azért őt sem hanyagolom el.

-         Amy! – nyitott be apa. – Indulhatunk?

-   Persze, csak még ez – tettem el a telefonom a táskába – és mehetünk.

-         Hova tervezted a sétát? – kérdezte. Igen, azt megbeszéltük, hogy megyünk, de azt hogy hova...? (részletkérdés)

-         Csak induljunk el, és majd kialakul. – Elköszöntünk anyától és elindultunk a szökőkút felé. Egy ideje csendben sétáltunk mikor erőt vettem magamon, és belekezdtem:

-         Apa… tudod, … hát, hm szóval. Hát ez nehezebb lesz, mint gondoltam.

-         Nyugodtan mondd! – Őszintén nem vagyok túl nyugodt.

-         Sokat gondolkoztam azon, mi lesz akkor, ha te… - és elhallgattam.

 Ezt a mondatot sosem tudtam befejezni a megfelelő szóval, még magamban sem, a saját gondolataimban, nemhogy hangosan. Nem is kellett befejeznem szerencsére, (már, ha ezt lehet szerencsének mondani) mert tudta mit akarok.

-         Igen én is. Te mire jutottál?

-         Őszintén? – bólintott – Semmire. – kelletlenül elmosolyodtam. Apa a távolba meredt. Nem tudtam, mire gondolhat.

-         Kicsim, nagyon sajnállak! Mindig az jár az agyamban, hogy mi lesz veled. Azon, hogy lehet, hogy mégsem kellett volna visszajönnöm. Elég lett volna egyszer megélned a… halálomat. – erre a szóra összeszorult a torkom. Nem tudtam, mit mondjak, de erre csak kellett reagálnom valamit.

-         Ne legyen bűntudatod. A lehető legjobb dolog az életemben, hogy úgy döntöttél, visszajössz. Így legalább megismertelek. Eddig úgy éltem, mintha sosem lett volna apám. Lehet, hogy nehéz hogy itt vagy, és még nehezebb lesz, ha már nem leszel itt, de sokkal jobb, hogy tudom, ki vagy. Olyan, mintha visszamentem volna az időbe, mintha megint kisgyerek lennék. De sajnos… a vége ugyanaz lesz.

-         El kell fogadni. Igen tényleg olyan, olyasmi. Kaptunk egy második esélyt.

-         Nem akarom elfogadni, de nem fogok ezen rágódni. Egyelőre a mostra kell koncentrálnunk, vagy legalább is meg kell próbálnunk. Tényleg nem fogok ezen vergődni, csak úgy gondolom ezt meg kellett beszélnünk. Hogy tisztában legyünk egymás gondolataival.

-         Szerintem is, és tudnod kell, hogy nagyon büszke vagyok rád. –ekkor már a sírás fojtogatott - büszke vagyok rád, mert nagyon éretten kezeled. Tényleg megláttad a jót ebben a...a nem is, tudom milyen helyzetben. – hangja nem volt szomorú, de szeme elárult mindent. Nem bírtam visszatartani a sírást. Az első könnycsepp égette a szemem, fájdalmasan buggyant ki belőle. A többi már rutinszerűen követte őt. Mindegyik végigfolyt az arcomon, majd a felsőmön landolt. Apa végig a szemembe nézett. Ő nem sírt, de láttam a szemében, hogy neki is mennyire fáj.

-         Lehet, hogy könnyebb lett volna, - kezdtem – ha nem jössz vissza, – kérdően fürkészte az arcom, nem igazán értette, mit akarok mondani. – de örülök, hogy így döntöttél. Semmi pénzért nem változtatnék a történteken. – Ezeknél a szavaknál, már patakzottak a könnyeim, nem is igazán láttam őt, azt sem tudom, hogyan tudtam összefüggően beszélni.

   Nem mondott semmit, de ajka keserű mosolyra húzódott. Eközben leültünk a padra. Végigdőltem a padon, fejemet, pedig ölébe hajtottam. Kezét a vállamra tette és párszor végig simított arcomon. Szétkenve a még mindig csorgó könnyeim. Nem nagyon tudtunk megszólalni. Mindketten elmerültünk egymás és saját gondolatainkban. Felültem, és a szemébe néztem, ami még mindig fájdalommal volt teli.

-         Szeretlek!

-         Szeretlek!

A következő dolog, amire emlékszem, hogy valahogy az ágyamba kerültem, de nem is érdekelt, hogy hogyan, csak aludni akartam.

Nagyon kimeríthetett a tegnapi sírás, mert mikor felkeltem, az ebéd különféle illatait éreztem a levegőben. Gondoltam anya főzőcskézik, de legnagyobb meglepetésemre apát találtam a konyhapult mellett.

-         Te tudsz sütni? – csodálkoztam.

-         Hát azt nem mondanám, inkább csak szoktam.

-         És most mit szoksz sütni?

-         Hát, borjúsült tésztabundában.

-         Ez jól hangzik. Amúgy, hogy kerültem az ágyamba?

-         Elaludtál az ölemben. Aztán, nagy nehezen hazatámogattlak, de szerintem végig aludtál,– elnevettem magam – vagy… - tartotta fel mutatóujját – talán alva jártál.

Jó volt mosolyogni látni. A tegnapi nap szomorú dolgait, még ha csak egy nagyon kicsit is de feledtette.

-         Megyek, felöltözök.

-         Persze, menj csak.

 Indultam, hogy vegyek egy gyors fürdőt, aztán valami kényelmes ruhát. De még előtte eszembe jutott valami.

- Hé! – kiáltottam – Nem tudod, hol van a… - mikor benéztem az ajtón, szörnyű látvány tárult elém. – Apa…