Borjúsült (14. fejezet)

Az elmúlt két hetet azzal töltöttem, hogy mindent, de tényleg mindent megbeszéltem apával. Minél többet tudtam meg róla és fordítva, annál teljesebbnek éreztem magam.

Azt azért nem mondom, hogy már abszolúte teljes vagyok, csak azt, hogy sokkal teljesebb. Érdekes megfogalmazás, de így van. Most hogy tényleg megismertem, egyre jobban idegesít az, hogy… mikor lesz vége. Jobb lenne, ha bele sem gondolnék, de valahogy nem megy, hogy ezt a rendkívül fontos tényezőt kihagyjam. Ha egy kis időre is egyedül maradok, az jut eszembe, mi lesz utána. Nagyon nehéz, de ezt meg kell beszélnem vele.

A költözködéssel az a helyzet, hogy egyelőre nem költözünk. Anya megértette, hogy milyen fontos ez nekem. Szóval elhalasztottuk, vagy nem tudom, inkább nem tudjuk, mit tegyünk. Ilyen helyzetre egyikünk sem számított. A lehető legtöbb időt szeretném apával tölteni.

Közben azért nem feledkeztem meg Jasperről sem. Vele is… igen sok időt töltök. Na jó, ez így nagyon hülyén hangzik. Hát az a lényeg, hogy találkozunk, egész sokat, de teljesen megérti, hogy most csomó időt töltök apával. Közben mindig számíthatok rá, mindent elmondhatok neki, olyat is, amit azért anyunak nem mondanék el. Vagy éppen anyuról is megbeszélhetek vele mindent. Nem tudom, mi lenne velem nélküle.

Persze ott van Charlotte is, de most az ő családjában sincs minden rendben. Nem akarom az én gondjaimmal fárasztani. Azért őt sem hanyagolom el.

-         Amy! – nyitott be apa. – Indulhatunk?

-   Persze, csak még ez – tettem el a telefonom a táskába – és mehetünk.

-         Hova tervezted a sétát? – kérdezte. Igen, azt megbeszéltük, hogy megyünk, de azt hogy hova...? (részletkérdés)

-         Csak induljunk el, és majd kialakul. – Elköszöntünk anyától és elindultunk a szökőkút felé. Egy ideje csendben sétáltunk mikor erőt vettem magamon, és belekezdtem:

-         Apa… tudod, … hát, hm szóval. Hát ez nehezebb lesz, mint gondoltam.

-         Nyugodtan mondd! – Őszintén nem vagyok túl nyugodt.

-         Sokat gondolkoztam azon, mi lesz akkor, ha te… - és elhallgattam.

 Ezt a mondatot sosem tudtam befejezni a megfelelő szóval, még magamban sem, a saját gondolataimban, nemhogy hangosan. Nem is kellett befejeznem szerencsére, (már, ha ezt lehet szerencsének mondani) mert tudta mit akarok.

-         Igen én is. Te mire jutottál?

-         Őszintén? – bólintott – Semmire. – kelletlenül elmosolyodtam. Apa a távolba meredt. Nem tudtam, mire gondolhat.

-         Kicsim, nagyon sajnállak! Mindig az jár az agyamban, hogy mi lesz veled. Azon, hogy lehet, hogy mégsem kellett volna visszajönnöm. Elég lett volna egyszer megélned a… halálomat. – erre a szóra összeszorult a torkom. Nem tudtam, mit mondjak, de erre csak kellett reagálnom valamit.

-         Ne legyen bűntudatod. A lehető legjobb dolog az életemben, hogy úgy döntöttél, visszajössz. Így legalább megismertelek. Eddig úgy éltem, mintha sosem lett volna apám. Lehet, hogy nehéz hogy itt vagy, és még nehezebb lesz, ha már nem leszel itt, de sokkal jobb, hogy tudom, ki vagy. Olyan, mintha visszamentem volna az időbe, mintha megint kisgyerek lennék. De sajnos… a vége ugyanaz lesz.

-         El kell fogadni. Igen tényleg olyan, olyasmi. Kaptunk egy második esélyt.

-         Nem akarom elfogadni, de nem fogok ezen rágódni. Egyelőre a mostra kell koncentrálnunk, vagy legalább is meg kell próbálnunk. Tényleg nem fogok ezen vergődni, csak úgy gondolom ezt meg kellett beszélnünk. Hogy tisztában legyünk egymás gondolataival.

-         Szerintem is, és tudnod kell, hogy nagyon büszke vagyok rád. –ekkor már a sírás fojtogatott - büszke vagyok rád, mert nagyon éretten kezeled. Tényleg megláttad a jót ebben a...a nem is, tudom milyen helyzetben. – hangja nem volt szomorú, de szeme elárult mindent. Nem bírtam visszatartani a sírást. Az első könnycsepp égette a szemem, fájdalmasan buggyant ki belőle. A többi már rutinszerűen követte őt. Mindegyik végigfolyt az arcomon, majd a felsőmön landolt. Apa végig a szemembe nézett. Ő nem sírt, de láttam a szemében, hogy neki is mennyire fáj.

-         Lehet, hogy könnyebb lett volna, - kezdtem – ha nem jössz vissza, – kérdően fürkészte az arcom, nem igazán értette, mit akarok mondani. – de örülök, hogy így döntöttél. Semmi pénzért nem változtatnék a történteken. – Ezeknél a szavaknál, már patakzottak a könnyeim, nem is igazán láttam őt, azt sem tudom, hogyan tudtam összefüggően beszélni.

   Nem mondott semmit, de ajka keserű mosolyra húzódott. Eközben leültünk a padra. Végigdőltem a padon, fejemet, pedig ölébe hajtottam. Kezét a vállamra tette és párszor végig simított arcomon. Szétkenve a még mindig csorgó könnyeim. Nem nagyon tudtunk megszólalni. Mindketten elmerültünk egymás és saját gondolatainkban. Felültem, és a szemébe néztem, ami még mindig fájdalommal volt teli.

-         Szeretlek!

-         Szeretlek!

A következő dolog, amire emlékszem, hogy valahogy az ágyamba kerültem, de nem is érdekelt, hogy hogyan, csak aludni akartam.

Nagyon kimeríthetett a tegnapi sírás, mert mikor felkeltem, az ebéd különféle illatait éreztem a levegőben. Gondoltam anya főzőcskézik, de legnagyobb meglepetésemre apát találtam a konyhapult mellett.

-         Te tudsz sütni? – csodálkoztam.

-         Hát azt nem mondanám, inkább csak szoktam.

-         És most mit szoksz sütni?

-         Hát, borjúsült tésztabundában.

-         Ez jól hangzik. Amúgy, hogy kerültem az ágyamba?

-         Elaludtál az ölemben. Aztán, nagy nehezen hazatámogattlak, de szerintem végig aludtál,– elnevettem magam – vagy… - tartotta fel mutatóujját – talán alva jártál.

Jó volt mosolyogni látni. A tegnapi nap szomorú dolgait, még ha csak egy nagyon kicsit is de feledtette.

-         Megyek, felöltözök.

-         Persze, menj csak.

 Indultam, hogy vegyek egy gyors fürdőt, aztán valami kényelmes ruhát. De még előtte eszembe jutott valami.

- Hé! – kiáltottam – Nem tudod, hol van a… - mikor benéztem az ajtón, szörnyű látvány tárult elém. – Apa…

Kevin Roger (13.fejezet)

Meglepetésemre, Jaspert pillantottam meg.
- Amy, hát megvagy. - megvagyok? ...ja, szinte el is felejtettem, hogy "eltűntem".
-Igen,nyugi. Hát... akkor már tudod,...hogy elköltözünk.- még így is, hogy már tudta, nagyon nehéz, volt kimondanom.
-Tudom, de ,de hol voltál, és jól vagy?
- Igen teljesen, ha lehet ne kapj szívrohamot. Kimentem sétálni, lefeküdtem egy padra- hát ennél a mondatnál, sikerült elárulnia gondolatát, csupán arckifejezésével, azt, hogy : "Te nem vagy normális".- és elaludtam. Előfordul, nem?- vigyorogtam, hát őszintén, egész furcsa mosoly lett belőle.
-Nem, de az a lényeg, hogy jól vagy! Nagyon féltettelek. - azt hittem, menten elolvadok, de most volt ennél, nagyobb gondom is. Például, hogy apám itt ült mellettünk. Jasper is észrevette, majd felé fordult és bemutatkozott.
-Jasper Belet!
-Kevin Roger! - a név hallatán leesett neki, hogy van valami kötelék.
-Rokon?- fordult félig felém(ha tudnád, milyen közeli). Nem igazán akartam, még hogy nem akartam, de... nem is nagyon tudtam elmagyarázni.
-Igen, ne nagyon lepődj meg. Tudod, meséltem az apámról,- ahogy az apám szót formálta szám, csak arra tudtam gondolni, hogy ő halott, nem ülhet itt most köztünk, akaratlanul is könnyek kezdtek csorogni szememből, szipogva, de mégis folytattam.- hát, az igazság... - "IGAZSÁG" ennél a szónál elszakadt a húr, a könnyek most már patakzottak a szememből -Hogy mi az igazság? Azt én is szeretném tudni, de itt nem képes senki arra, hogy végre elmerje mondani. Miért kellett halottnak hinnem az apámat ennyi ideig?  Miért.. miért kellett hazudni? Végre szeretném tudni az igazat! Semmi kertelés, a színtiszta igazat! 

Valahogy annyira fájt..., eddig nem éreztem se fájdalmat se szomorúságot, semmi olyan érzelmet, amit kellett volna. Hát most egyszerre lehetett bennük részem. Remek hangulatot biztosítottak. - Szóval, van aki elkezdené?
- Majd én,végül is enyém a történet eleje! - szólalt meg apa. Nem gondoltam, hogy bemeri vállalni. - Üljünk le! - némán helyet foglaltunk.
- Úgy kezdődött - Amy te ezt már tudod - , hogy megtudtam, rákos vagyok. Ez egy olyan fajta rák, amit nem tudnak gyógyítani,csak szinten tartani. Nem akartam, hogy lássátok ahogy leépülök. Nem lett volna szívem végignézetni veletek. Viszont, csak úgy nem tudtalak itt hagyni titeket. Hirtelen nem találtam annál jobb ötletet, minthogy... - becsukta szemeit - össze vesszek anyáddal, és elmenjek. Ne jöjjek vissza soha többé. Miután megtettem, nagyon utáltam magam e miatta.  
Látszott rajta, hogy megbánta, teljes szívéből.
Szeméből útnak indult egy könnycsepp, anyám zokogott, én pedig némán figyeltem.
- Az orvosok maximum pár hetet jósoltak nekem, de én évekkel éltem  tovább. Mint látható... - Keserű mosolyra húzódott a szája. 
- Tehát nem lehet tudni, hogy me...-hangja megremegett , aztán nagyot nyelt és folytatta- mennyi időm van még hátra. Ezért úgy döntöttem, hogy azt a maradékot, akármennyi is legyen veletek töltöm. Nagyon rossz döntés volt, hogy itt hagytalak titeket. Főleg, ha tényleg..., csak pár hetem lett volna. Nem láttam felnőni a kis, vagyis már nagylányomat. Nem tudom elmondani, hogy mennyire sajnálom. Ugye megtudtok bocsátani nekem?
Láttam, anyán, hogy nem lesz képes megszólalni, ezért nekem kellett kigondolni, a lehető legtökéletesebb választ. Mondjuk..."Persze." - hát ez nem az igazi. "aha" na valljuk be ez még rosszabb, "ühüm" ez egy elsunnyogott igen. Ez az! "Igen" egy őszinte igennél, nem sok szó lehet szebb, egy őszinte mosollyal párosítva pedig, tökéletes lesz. 
- Igen - apa rám nézett és bevetettem azt a, lehető legőszintébb mosolyt.
 Most anyára pillantottam, de ő nem nézett ránk. Óvatosan megköszörültem a torkom, mivel ez nem hatott ezt mondtam: "Anya, most nálad a labda."  Tőle így sem sikerült kicsikarni egy fél, sőt, egy negyed mosolyt sem. " Légyszíves! " - nógattam. 
- Rendben, csak kicsit összeszedem magam.-Kiment. 
Félve pillantottam Jasperre, az ő jelenlétéről teljesen megfeledkeztem, mert csak úgy bámultam apát. Ittam a szavait. Közben egy új fajta öröm járta át a testem, olyan amit eddig még nem ismertem. Megnyugodtam tőle, igazán jól esett. 
Jasper is nyugodtnak tűnt, biztató mosollyal nézett rám. Ebből tudtam, hogy megért és támogat.Most még biztosabb voltam abban, hogy szeret. 
Visszanéztem apára, valahogy tudatnom kell vele, hogy örülök,hogy itt van. Kinyújtottam a kezem, ő szerencsére megértette és megfogta azt. Halkan mondtam neki, a meghittség kedvéért:
"Jól döntöttél, hogy visszajöttél." A,hogy láttam jobban esett neki, mint gondoltam volna. Anya visszatért, egy fokkal talán jobban nézett ki, mint eddig.
-Tényleg rajtam a sor. Nem húzhatom tovább. Na, szóval...azon a bizonyos napon, apád- itt szünetet tartott - korábban jött haza, meg is lepődtem. Mikor bejött,láttam rajta, hogy valami baj van. Aztán pedig, hát... nem igazán emlékszem. Mert amint megértettem, hogy most veszekszik velem, nem tudtam figyelni. Annyit láttam, hogy tátog, mégis hallottam, hogy kiabál. A szavai mind megütöttek, mindegyik egy külön sebet ejtett a lelkemen.
Megdöbbenve hallgattam, amit mond. Olyan hihetetlennek tűnt, hogy apám így megtudta bántani anyámat. Pedig tudtam,hogy nem volt igaz, de ahogy elmesélte, igaznak tűnt.  
-Oké, de miért nem az igazat mondtad el?- muszáj volt rákérdeznem, mert nem folytatta volna.
Mély levegőt vett és belekezdett. 
- Olyan kicsi voltál, és nem akartam- ismét sírni kezdett - nem akartam... - motyogta újra. 
- Anya, kérlek ne sírj!
-Azt hiszem, én most inkább megyek! Majd beszélünk Amy. Viszontlátásra! - szólalt meg hirtelen Jasper. 
-Biztos? Nem kell menned.- csak intett a kezével - Rendben, akkor... majd beszélünk. Az ajtót figyeltük amíg be nem csukódott. Majd a pillantásunk anyára szegeződött.
-Szóval, nem...akartam...- minden szó után tartott egy lélegzetvételnyi szünetet - , hogy úgy nőj fel, hogy tudod apád mit tett, hogy csak úgy itt hagyott minket. Hiszen annyira szeretted, és ő is téged és olyan jól megvoltunk. Nem értettem, teljesen összetörtem, de miattad muszáj volt összeszednem magam. Nem volt semmi ötletem mit mondjak neked, hogy leplezzem az igazságot. Mikor hazajöttél, és én pedig ott ültem zokogva megkérdezted mi történt? 
-Csak annyit mondtál, "apád" én pedig rákérdeztem, először a lehető legrosszabbra, feltételezvén úgyse igaz. "Ugye nem meghalt?". Erre te még jobban sírni kezdtél, ezért azt gondoltam eltaláltam.
-Mondani akartam, hogy nem, de, valahogy nem ment. Akkor jobbnak véltem, hogy inkább halottnak hidd az apád, minthogy megtudd mit tett. Azután, akárhányszor elakartam mondani, hogy csak kétségbeesésemben hagytam rád amit mondtál, nem sikerült.Minél tovább halogattam annál nehezebb volt belekezdenem. Egy idő után, pedig semmi bátorságom nem maradt hozzá. 
-És emiatt eddig hazugságban kellett élned! Megérte? Gondolom nem. Azért tudnotok kell, egyikőtökre sem haragszom. 
-Ó, kicsim annyira sajnálom! Nem is értem, hogy hordhattam össze ilyen hülyeséget!?
-Semmi baj, viszont (!) ki kell találni, hogy hogyan tovább. Jacket is be kell avatni. Az sem lesz egy egyszerű dolog. 
-Jack? - kérdezte apám.
-A ... a izé ... férjem.
-Szóval a férjed?!- mondta apa komolyan, aztán arca hirtelen derűsre váltott, és így folytatta. - Örülök, hogy nem maradtál egyedül.
-Tényleg, anya,  Jack tudja, hogy apa nem meghalt?
-Úr isten, most jut eszembe, el kellett volna mennem Jackért, egy órája. Azonnal indulnom, kell. Meglesztek ketten ugye?
-Persze, menj csak nyugodtan. 
-Köszönöm. - és kiviharzott az ajtón.
- Jóban vagytok Jackel?
-Igen, tényleg nagyon jó fej. Segített anyának, összeszedni magát, de most ne rólunk beszéljünk. Mesélj kérlek!
-Hát jó, de menjünk valami kényelmesebb helyre, hosszadalmas beszélgetésnek nézünk elébe...

12. fejezet

Jobbnak véltem ha nem küzdök, mert eddigi próbálkozásom is sikertelen volt. Ahogy megnyugodtam - már amennyire egy ilyen helyzetben meglehet-, elengedett és megfordult. Nagyon meglepődtem.Első ötletemet azonnal elvetettem,azt,hogy elfutok. Muszáj megtudnom ki ő.
Megszólalni nem mertem. Egy ideig kínos csend uralkodott, végül ő kezdte  el a beszélgetést.
-Amy, ugye?
-Attól függ maga ki? - mit gondol, majd csak úgy megmondom ki vagyok, mikor ő  támadott meg.
-Szóval nem ismersz meg? - teljesen értetlenül álltam.
-Mi? Ezt most nem értem! - csak bámultam a magas férfira.
-Régen nem láttál!- megfogta a kezem, kicsit megrezzentem, ezt megérezte és hátranézett, de indultam vele. Az egyetlen lámpához húzott az utcában. A fény alá állt és akkor megvilágosodtam, vagyis félig, mert ez lehetetlen.Ott állt előttem, teljes életnagyságban az APÁM. Lefagytam.
-Mi? Hogy? De...hisz' ez teljesen lehetetlen. Te...te, de hisz te halott vagy. Vagyis annak kéne lenned. Huhh, azt hiszem le kéne ülnöm. Nem rég,az volt a megdöbbentő hír, hogy elköltözünk, most meg... - mély levegővétel - most meg kiderül, hogy él az apám. De, mégis hogy? - az is megfordult a fejemben, hogy ez egy rossz vicc, vagy, csak álmodom, még mindig ott alszok a padon, és ez csak egy álom. Becsuktam a szemem amilyen erősen csak tudtam, és..., mikor kinyitottam... még mindig ott volt. Óvatosan, hogy ne lássa, megcsíptem a kezem, de ez sem hatott. Ezekkel bebizonyosodott, hogy ez igaz. A hideg végigfutott testemen, minden apró szőrszálam az égnek meredt.
-Jobb lenne nem itt kint beszélgetni, induljunk el és közben belekezdek.
Egy utcán végig mentünk teljes csöndben, aztán csak belekezdett.
-Hát.., szóval. Igazán nehéz ezt elkezdenem.
Az utat figyelte, majd félve rám pillantott próbáltam a lehető legnyugodtabban visszanézni rá,-már amennyire    tudtam-, ehelyett könnyek kezdtek potyogni szememből. Tényleg itt van és látom őt. Még mindig nem fogtam fel. Mire hazaértünk, mindent elmesélt. Végig kellett gondolnom, hogy tisztázzam.
-Szóval..., megtudtad, hogy rákos
 vagy, és csak pár heted van hátra. Abban az állapotban, valahogy nem tudtad elmondani anyunak. Ezért, összevesztél vele, hogy el kelljen menned. Jó, idáig rendben van, csak azt nem értem, miért mondta anya, hogy,... hogy.... hát, tudod.
-Erre én sem adhatok neked választ, csak édesanyád tudhatja miért tette.
Az ajtóhoz érve megtorpant, a helyébe képzeltem magam, és nem tudom milyen löket kellett volna nekem ahhoz, hogy átlépjem azt a küszöböt. Ő végül megtette. Úgy nézett végig a szobán, mint aki még sosem járt itt.
-Amy!! Te vagy az? Kislányom? - kiabált anya, valamelyik szobából. Hallottam léptei zaját, ahogy fut, és akkor meglátta aput. Szájához kapott, majd nekidőlt a falnak, egyszerre tükröződött arcán, a fájdalom, a megbánás, és még sok érzelem amit nem igazán tudtam leolvasni róla. A falhoz dőlt, arcát kezébe temette, lecsúszott a földre, és iszonyú zokogás tört ki belőle. Nem igazán tudtam mit tegyek - nem nagyon voltam még ilyen helyzetben ( szerencsére )- , apa odament anyához, aki a zihált a zokogástól. Leguggolt mellé, kezét óvatosan vállára tette. Erre a váratlan érintésre felkapta a fejét, és valamit mondani akart, amit nem lehetett nagyon érteni :
- " Én...én - megállt, és levegőért kapkodott - el...rtam mondani - ismét pihennie kellet - , nem tu....am m..i.é...rt. Szavait belé folytotta a mélyből feltörő iszonyú sírás. Valószínű azt mondhatta, hogy el akarta mondani nekem, és nem tudta miért, talán, hogy miért csinálta apa? Apa átölelte úgy, mint egy régi barát, egy ezer éve nem látott barát. Akivel a gimiben mindig együtt lógtak.
Én meg csak álltam, megmeredve bámultam, az előttem megjelent képet:
 Anya, akiből az elmúlt évek rejtett dolgai előtörtek, és apa, aki most " támadt fel" vigasztalja rég nem látott
"feleségét".
Most komolyan, nem sok ember mondhatja el magáról, hogy ilyet is megélt.
Bementem a konyhába, elővettem három poharat és mindegyiket teletöltöttem vízzel, hideg vízzel, jéghideggel, hogy mindenkit lehűtsön. Nem vártam meg még bejönnek, vagy valami történik az egész pohárral lehúztam. Éreztem, ahogy a víz hűti a testem, és tényleg működött, legalábbis egy kicsit, kezdtem megnyugodni. 
Kimerészkedtem a konyhába , két kíváncsi szempár tapadt rám . Nem igazán tudtam mit tegyek így csak annyit kérdeztem: 
-Elmondod miért? 
Anya felkelt a földről és bementünk a konyhába .Odavittem nekik  is egy- egy pohár vizet. Igazából az is megfordult a fejemben, hogy rájuk borítom-végül is miért ne? megérdemelnék-, de nem voltam mérges.Ez csak egy kósza gondolat volt, gyorsan elhessegettem. Mindketten az asztalt bámulták, nem igazán mertek rám nézni,néha felpillantottak, de ha észrevették,hogy őket nézem, fénysebességgel rántották vissza fejüket. Milliónyi gondolat futhatott át az agyukon. Olyan dolgok, amiket szinte lehetetlen úgy formázni, megfogalmazni, hogy értelmet nyerjen, hogy nyugodt szívvel árulhassák el nekem. Ők sem beszéltek már rég, egymással talán... még nehezebb megosztani az eddig titkoltakat, mint velem. Csak ültünk ott szótlanul, egyikünk sem mert megszólalni. 
A csöndet ajtónyikorgás zaja törte meg. Lélegzetünket visszatartva, hallgattuk ahogy a léptek egyre közelebb és közelebb értek. 
Vajon, ki csöppen bele ebbe az érdekes felállásba?

Változás(11.fejezet)

(bocs, hogy nem írtam egy ideje, de valahogy sosem sikerült olyat írnom ami tetszett, remélem jól sikerült)


/Amy/


Még most sem eszméltem fel, az elmúlt néhány óra történéseiből. Az agyam még a parkban járt, ott ült a padon és csak csöndben figyelte a történéseket. Ami igazából annyiból állt, hogy lényegtelen dolgokról beszéltünk,de legalább jobban megismertem Jaspert, szerencsémre a dolgok egyre jobban alakultak. Ennek az első fenséges rendinak már vagy 2 hete, állandóan boldog voltam, igen kihangsúlyozom VOLTAM.
Kb. két hete hazamentem egy csodálatos randiról, boldogan,mint ahogy egy szerelmes tinilányhoz illik.Még senki sem volt otthon,kicsit furcsa volt, mivel anya ilyenkor már a konyhában sürgölődik. Felmentem a szobámba, és felhívtam Charlottot, hogy alaposan kivesézzük a mai nap történéseit. Hosszas és "komoly"  beszélgetésünk végén, arra jutottunk, hogy mindketten egy csodálatos pasit mondhatunk magunkénak.Úgy éreztem semmi nem tehet keresztbe jókedvemnek, aztán mégis csak sikerült megoldani.
Hallottam, hogy megérkeznek anyáék, köszöntem, megkérdeztem hol voltak, meg ilyen általános dolgok. Furcsák voltak, komorak, ők nem arról híresek, hogy a komoly és felelősségteljes szülőket játsszák. Elég lazán kezelik a dolgokat. Nem kellett sokat gondolkodnom ezen, mivel meghallottam azt a senki számára nem kedves mondatot : " Amy, beszélnünk kell! " Jó kislány módjára engedelmeskedtem, leültem a konyha asztalhoz, és szótlanul figyeltem. Mindenre gondoltam, mint például: tanulmány (mondjuk nyár van és nincs velem baj,de akkor is), viselkedés( nem kések, nem...nem csinálok semmi rosszat), de erre a egyre sohasem. Ez a szó szíven talált :

" ELKÖLTÖZÜNK" 

Tényleg szerencse, hogy leültettek, mert állva nem bírtam volna ki. Igazából egy költözés nem a világ vége, de pont most, mikor minden jól alakul, megtaláltam a számomra lehető legtökéletesebb pasit, Charlottal remekül megvagyunk, nincs iskola, szüleimnek remek munkahelyük van, akkor miért, MIÉRT?
-Nagyon sajnáljuk kicsim, de találtunk egy házat Church Strettonban, tudod, hogy mindig egy ilyen kis helyen szerettem volna élni. Ezt a lehetőséget nem akarom kihagyni. Jack munkatársa ajánlotta, a szülei élnek ott. Nincs olyan messze Birminghamtől.
-De...d...de... - nem tudtam mit mondani,csak pörgött az agyam:
-"Nincs olyan messze", mihez képest? Ahhoz, hogy eddig a barátnőm és a pasim is 5 percre lakott... Biztos nincs közelebb, mint eddig...- hatalmas kitörésemet anyu szakította félbe.
- Ne haragudj, neked is jobb lesz...- egymás szavába vágva "beszélgettünk".
-Miért lenne jobb? Már teljesen megszoktam a sulit, van BARÁTOM, és ja és EGYÜTTESEM, soroljam? Mert, tudom!
-Ne, inkább - láttam anyán, hogy könnyeivel küszködik- inkább, próbálj megnyugodni, ha jól emlékszem -emelte magasba mutatóujját- te is szívesen költöztél volna egy ilyen helyre.
-Tényleg,de... kb 8 éve, akkor nem gondoltam arra, mi lesz velem. Semmire se gondoltam igazán. - a hangos szóváltás közben, most volt először csönd, én a padlót bámultam. Jack az én arcomat fürkészte, anya pedig kétségbe esetten kapkodta köztünk a fejét.- Hát... én most felmegyek a szobámba- rájuk se néztem, csak szótlanul felballagtam.Minden lépcsőfokkal egyre távolibbnak éreztem az ajtómat. Némaságom, még egy ideig tartott. Csak feküdtem és bámultam a plafont, az agyam kikapcsolt, csak néhány emlékkép villant be: séták Charlottal, romantikus percek Jasperrel. 
Hirtelen ötletem támadt, felkaptam a kabátom, és szó nélkül kirohantam a lakásból. Szerintem nem vették észere szüleim.Biztos nem hagyták volna szó nélkül.Először Charlotték felé indultam, majd házuk elé érve, az eddigi szomorúságnál is rosszabb érzés fogott el, jobbnak láttam tovább menni, nem császkáltam messzire, inkább leültem egy padra. Hátradőltem, becsuktam a szemem, és valószínű elaludtam, mert mire feleszméltem, már teljesen sötét volt. Hogy lehetek ilyen hülye? Elaludni egy padon, miért kellett lefeküdnöm? Minek jöttem, el? Ezzel úgysem változtatok semmin, úr isten, anyuék biztos nagyon idegesek. 
 Akkor, most veszek egy mély levegőt, és szépen elindulok, haza. Rendben, ez odáig jó terv, hogy haza indulok, de merre is van az az arra? 
Nem volt világítás az utcán, mondjuk telihold az igen, remek. Ez a két dolog párosítva telihold, és sötétség. Ez mindig eszembe juttatja a hülye horrorfilmeket, amik csak ilyenkor tűnnek ijesztőnek. Még nem is a vámpírok és vérfarkasok támadásától félek,hanem inkább, a sötétben áldozatára leső gyilkostól. Aki pont arra vár, hogy egy védtelen kislányt találjon, jobbik eset, ha csak megöl, de ott van az erőszak is. 
Ezekbe a gondolatokba teljesen beleborzongtam. Mostanra nagyjából láttam a sötétben, megismertem az utat. Úgyhogy el is indultam. Simán ment az út, mígnem lépteket hallottam a hátam, mögött, nem mertem hátranézni. Csak gyorsabban szedtem a lábam,nem telt bele két perc, mire a léptek elhalkultak és végül elnyelte őket az éjszaka.
Világosban, nem tűnt ilyen hosszú útnak, még semmi igazán ismerőset nem láttam. Ismét lépteket hallottam, automatikusan megszaporáztam enyéimet. Viszont most a lépések is egyre gyorsabbak lettek, tartották a tempómat. Már olyan gyors tempóban gyalogoltam, hogy azt bármelyik gyors-gyalogló megirigyelte volna. Szívem vadul kalapált , már a fülemben dobogott. Még mindig csak sétáltam, de a léptek egyre közelebb jöttek hozzám, hátra nézni nem mertem. Az egyik utcán befordultam, hátha nem jön utánam, biztos csak beleképzelem. Nem volt szerencsém, elfordultam és a léptek gazdája kanyarodott velem. Már szinte futottam, de csak nem akart eltűnni az idegen. Rohantam, ahogy csak bírtam. Ami nem tűnt olyan jó ötletnek, miután hasra estem az egyik repedésben. Azért sikerült feltápászkodnom és tovább mennem. Egyre közelebb ért  hozzám az idegen. Nagyon féltem, leírhatatlanul. Még soha ennyire soha életemben nem féltem. A nagy ijedtségben, nem fordultam le ott ahol kellett volna. Muszáj volt visszafordulnom, mert gy zsákutca felé igyekeztem. Hát jó, számoltam magamban 1...2...3. Megfordultam és nem volt mögöttem senki. Gyomrom még mindig görcsben volt. Nem mertem elindulni,csak nagyokat szuszogtam. Nehezen megemeltem a lábam, kezemet magmaköré fontam és rohantam. Nagyon rosszul tettem, mert az utca közepére érve, megláttam egy alakot, guggolt, valószínű a cipőjével csinált valamit. Amint meglátott felállt és elindult felém. Már nem dobogott vadul a szívem, inkább olyan volt mintha megállt volna a szívem. Megdermedtem a félelemtől. 
Az alak egyre közelebb ért hozzám, és végül úgy döntöttem, hogy elindulok felé futva, és kikerülöm, hátha valami csoda folytán nem akar elkapni. futottam. futottam megpróbáltam a legnagyobb ívben kikerülni,de nem sikerült. Megragadta a kezem, én pedig torkom szakadtából sikítani kezdtem, de befogta a számat és magához szorított, hiába rángatóztam, nem tudtam kiszabadulni erős szorításából...

Félreértés/10.fejezet/

(véleményeket :DD)

/Jasper/

Nem sokáig készülődtem, viszont az ajtóban megtorpantam. Vettem pár mély lélegzetet, majd közöltem magammal: "Jasper, kifogsz menni azon az ajtón!" Sikerrel jártam, mert lábaim engedelmeskedtek és elindultam.Minél közelebb értem a házukhoz, annál gyorsabban vert a szívem, de azért örültem, hogy újra látom.

/Amy/

Ma nem csak véletlenszerű találkozás lesz, hanem előre betervezett.
-Remélem szereti a cappuccinot...-mondtam Charlottnak, de inkább csak úgy magam elé beszéltem.
-Mert? Talán nem ember?
-Hát, nem vagyok biztos benne...,azt sem hiszem még el, hogy tényleg találkozunk. Ha gondolod elmehetsz mert már mind... - a mondatomat félbeszakította a csengő. Charlottal összenéztünk, nyugtató pillantást vetett rám, vagy inkább olyat, hogy nyugi... ő egy ember, nem fog megenni.
Lassan az ajtóhoz mentem, inkább odavonszoltam a testem, majd elszámoltam háromig és kinyitottam az ajtót. Ott állt, teljes valójában, és... eléggé embernek tűnt.
- Szia! - köszönt - Ugye nem jöttem túl korán?
- Nem, pont jókor!
-Neked is szia!- köszönt rá a mögöttem ácsorgó szőkeségre.
-Szia, őmm sziasztok, megyek is! - és át is bújt az ajtóra támaszkodó Jasper kezei alatt. Mindketten halkan utána köszöntünk, majd egymásra néztünk. Ismét egy hosszú, szótlan pillanat.
-Akkor indulhatunk? - kezdtem végül én a beszélgetést.
-Persze, vezess, - állt félre az ajtóból, ezzel utat nyitva nekem - nem tudom hová viszel, úgyhogy menj előre.
Nem sokat beszéltünk eleinte, először megdicsérte a ruhám, - hát csak nem lehetett hiábavaló a készülődésünk - majd kíváncsiskodott hova megyünk. Nem árultam el neki, hagy törje a fejét. Elsétáltunk egy étterem előtt, kérdően rám nézett, de én nemet intettem a fejemmel. Szerencsémre elég jó idő volt,- egyenlőre - úgyhogy a fagyizás, még benne volt a tervben. Már majdnem ott voltunk- lehetett látni a cukrászdát ahol cappucínózunk - és akkor elégedett mosollyal megszólalt:
-Sütizni fogunk!!
-Nem,nem, de a helyet eltaláltad. Megiszunk egy-egy bögre cappucínót, mit szólsz? Ja és itt olyan cappucínót lehet kapni, hogy ilyen őhhm ,minta van rajta.
-Tudom, ja, azt hiszem.
-Nyugi, finom, ez a kedvenc helyem szóval bízhatsz bennem.
Mikor benyitottunk, az orromat édes illat csapta meg, olyan igazi cukrászdás.
Találtunk egy mindkettőnknek szimpatikus asztalt az ablak mellett. Miután rendeltünk egy-egy cappucínót. olyanokról beszélgettünk, mint például miért költöztek ide, eddig hogy tetszik neki a város. Milyen volt ott ahol előtte lakott. Ahányszor kimondta, hogy Portsmouth, a szemében mindig láttam, hogy szívesen visszamenne, de elhittem azt is, hogy neki már jó itt. Mesélt a barátairól, főleg Mattről. Valószínű az összes kérdést kimerítettem, amit így első alkalommal meg lehet kérdezni egy olyan embertől akit még, nem nagyon ismersz. Ezután ő bombázott kérdések sorozatával. Kérdezett a szüleimről, mikor elmondtam,hogy apu meghalt, akkor gyorsan elnézést kért, de én megnyugtattam,hogy ez nem tabutéma. Néha...,még jó is róla beszélni.
Charlottról is beszélgettünk,Jasper még mindig igazán hálás a találka szervezése miatt, még így is, hogy nem is mentem el. Mikor láttam, hogy az asztalunk felé igyekezik a pincér,egyensúlyozva a két pohárral, feltettem egy kérdést:
-Vajon mi lesz rajta? - Jasper először értetlenül nézett, végül rá jött mire gondoltam. Letették az asztalra, a visszarohanó pincér után néztem, viszont egy szó hallatára megállt a szívem.
-Szeretlek - mondta Jasper, levegőt sem kaptam, gyorsan lesütöttem a szemem, a cappucínóra néztem és megláttam rajta a feliratot: "Szeretlek". Szerettem volna hallani a szót, de azért így,az első igazi randin nekem kicsit nagy falat lenne. Gyorsan felnéztem.
-Eddig szöveget még nem nagyon láttam, inkább figurák voltak rajtuk, de ez is jópofa.
-Ez mondjuk inkább, ilyen valentin napi szöveg, de a mindennapokban is okozhat meglepetést.- tudnám,hogy most te milyen meglepetést okoztál.
Mindketten elégedettek voltunk a cappicínóval,de mikor majdnem végeztünk-és az iszonyú szívdobogásom elkezdett csendesülni-, akkor elkezdett szakadni az eső. Akkor most vége a fagyizásnak. Jasper a reakciómat figyelte, hát csalódottságot láthatott rajta.
-A cappucínó után fagyizást terveztem, de nem valószínű, hogy így kellemes lenne.
- Max. elázna a tölcsér és csupa fagyis lenne mindenünk- felhúzott szemöldökkel meredtem rá-,csak vicc volt.
Van egy ötletem, mondjam? - bólintottam -Mivel... ez egy cukrászda- mutatott körbe - mit szólnál, ha ennék soook-soook sütit. A vendégem vagy.
-Ilyen ajánlatot nem utasíthatok vissza - válaszoltam úrinős ábrázattal - akkor szóljunk is a pincérnek.
Én választottam egy extra habos islert és egy szelet áfonyás túrótortát. Jasper egy szelet csokitorta és egy hatalmas zserbószelet mellett döntött.Mikor csendesedni kezdett a hirtelen jött viharszerűség, jobbnak láttuk ha elindulunk.-annak érdekében, hogy tudjunk sétálni. 
-Most te válassz! - parancsoltam rá - Merre szeretnél menni?
-Hát mivel nincs nagy tapasztalatom, menjünk...hát... jobbra, igen ez lesz a megfelelő irány.
-Én sem dönthettem volna jobban.
Miután megdicsértem döntését, megfogta a kezem és úgy indultunk el. Arckifejezéséből ítélve azt hitte, hogy majd elrántom a kezem,de nem tettem. Biztatásként rámosolyogtam,kézfogásán nem lehetett érezni az izgalmat, az idegességet. Teljes nyugalommal töltött el,...szeretettel.

/Jasper/


IGEN!!! Együtt sétáltunk, és ha ez nem lenne elég, kézen fogva. Először bátortalanul fogtam meg kezét, de mikor nem láttam rajta idegességet, és nem tett semmi olyat amivel jelezné, hogy ezt ne csináljam, már nyugodtan fontam ujjaimat, az övéi közé. Úgy sétáltunk, mint akik már egy-két évszázada együtt vannak. Úgy, mint az idős, sokat megélt párok. Szótlanul mentünk, aztán egy parkhoz értünk, Amy mindenféleképpen be akart menni. Beleegyeztem, miért is ne?! Leültünk egy padra. Elmesélte, hogy kiskorában, sokszor voltak itt. Fagyiztak, vagy éppen sütiztek,aztán kijöttek játszani. Annyira aranyos volt, ahogy beszélt. Aztán, mikor megpihent, egymás szemébe néztünk, közelebb hajoltam, kezemet füle mögé helyeztem és megcsókoltam. Rövid, de érzéki csók volt. Ismét szemébe néztem, apró mosoly ejtett arcán, majd közel húzott és megcsókolt. Teljesen kikapcsoltam, csak ajkaira koncentráltam, ahogy számhoz értek, kicsit elhúzódtak és ismét összeértek. Szánk szinte összeforrt. Nem akartam abbahagyni, de azért vannak határok. Hátra dőltem a padon ő pedig ölembe hajtotta fejét. Hajtincseivel játszadoztam. Néha felpillantott, de egy órát biztosan ilyen szótlanul töltöttünk el.

Készülődés/9.fejezet/

/Jasper/ 

Hazafelé és utána is olyan  voltam,mint egy zombi, mint egy agyhalott, szerelmes zombi. Csak néztem magam elé, és...,várjunk csak, nincs semmi és, ennyiből álltam ki. Viszont egy idő  után a bambaság átment idegességbe. Holnap TÉNYLEG találkozni fogok VELE. Vajon mit eszelt ki? 

Nem elég, hogy láttam, hogy látni fogom, hanem a fuvar ára. Akkor nem akartam otthagyni, a kezét is azért fogtam meg,de muszáj volt elindulnom. Le is mentem bevégezni az eltervezett kosarazást. Vacsorára vonszoltam be magam.

Ez az egész olyan húú, olyan furcsán jó vagy jón furcsa. Nem voltam én ilyen, hogy ennyire érdekeljen valaki. Sőt igazán semmi sem érdekelt. Elkezdtem valamit, majd abba hagytam. Nem kötött le semmi, de ő, ő aztán leköt, és ez folytonos, meg nem szűnő érzés. Ami a gyomromban kezdődik, majd egész testemen végigfut. Amitől kiráz a hideg, még is nagyon kellemes.

/Amy/

Tv-ztem, ettem, és nem telt az idő. Talán felhívom Charlottot, mi van vele meg Adammel, annyira édesek lennének együtt, ő neki Mr.Igazi.

 NEM VESZI FÖL. Akkor még ott van náluk, vagy elmentek valahova.Az elmenésről jut eszembe,hova vigyem Jasperrt? Talán elviszem cappuccinozni, aztán meg... hát, még nem tudom. Sétálnunk is kéne, akkor...mondjuk elmegyünk...ajjjj, nem jut eszembe semmi. 

Pont jókor csörgött a telefonom, Charlotte volt az:

-Szia Amy! Láttam kerestél. Bocs, de Adammel sétálni voltunk. Mit akartál mondani?

-Szerinted? Adamről akartam kérdezni, viszont velem is történt egy két dolog, de előbb mesélj te.
-Hát, húúúú- sóhajtott úgy, mint aki egy maratont futott le- még most sem hiszem el, olyan volt, mint egy álom ami most is tart, olyan aminek sosem akarod a végét. - olyan boldogsággal teli hangon beszélt, mint aki most is rózsaszín fellegek között jár.
-Akkor azt hiszem, eszméletlenül sikerült a mai nap.
-Igeeen, - nyújtotta hosszan szerelmesre, ezt az egyszerű választ- de veled mi történt? - tette fel szinte reflexből a kérdést. 
-Hát..., a találkozásunk...,ugye elmaradt, én pedig elmentem futni. 
-Amy figyelj, a telefonon keresztül is látom,hogy vigyorogsz.-igaza volt, a mosolyom elfoglalta az egész arcom.
- Na jó, belehúzok, futás közben valami hangot hallottam hátranéztem és Jasper volt az,elesett biciklivel.
-Mi? - olyan hangosan kiáltott a telefonba, hogy ketté állt a fülem, majd iszonyú nevetés hagyta el torkát.
-Tényleg így volt, - kuncogtam én is, hisz elég röhejes  -aztán pedig... - a helyett, hogy befejezhettem volna mondandóm, Charlotte ál felháborodással közölte:
-Persze! Én minimum fél óráig szerveztem, hogy találkozzatok, meghallgattam egy idegen érzelmeit, te pedig elmész futni és tessék. - pár másodpercig csönd uralkodott, majd egyszerre tört ki belőlünk nevetés.
 - Komolyan most már, részleteket kérek!! Gyorsan,gyorsan!
 -Nem sok történt, hazakísért beszéltünk arról, hogy nem felejtettük el a másikat és, hogy nem mérges rám, amiért nem mentem el.Teljesen megértette a helyzetet.
-De éééédes! Ez a semmi is olyan aranyos!
-Ja, és holnap találkozunk!
-Találkoztok(?),  és ezt csak így ide "dobod"?
-Bocs, segíts kitalálni, hogy cappuccinozás  után, mit csináljunk, hogy közben sétálni is tudjunk??
-Ezt komolyan kérdezed? Nem is tudom, ja, de tudom FAGYIZNI!!
-Hogy ez nem jutott az eszembe!! -szinte láttam magam előtt Charlottot  ahogy "kétségbeesésében" fejét üti. - Akkor meg van a program, de nagyon ideges vagyok! Már 10-re itt lesz.
-Tudod mit? Holnap elmegyek reggel hozzátok, és felkészítelek, így bepótoljuk a mai napot! Rendben?
-Arra nagy szükségem lenne!Köszönöm! Akkor 8-ra itt leszel?
-Nyugi, olyan dögös leszel, hogy le sem tudja rólad venni a szemét!
-Azt hiszem, le kéne tenni a telefont, el lennék még egy ideig, de akkor is! Aludj jól!
-Oké, holnap találkozunk! Jó éjt!


Későn tudtam elaludni, vártam, hogy valami hiper szuper álomban lesz részem, de csalódnom kellett. Ellenben, a vártnál sokkal pihentetőbb alvásban részesültem.
 Charlotte betartotta ígéretét, pontban 8-kor csengetett az ajtón. Meglepetésemre 40 kiló ruhával lépett be az ajtón. Számítottam egy két dologra,de erre?
-Mit raboltál ki?- kérdeztem.
-A szekrényemet, mi mást?
-Hát, mondjuk a... legközelebbi 3 plázát.
-Kellenek, vagy nem?
-Gyere - hogy hozhatta el őket? - segítek.UUhh, ez van vagy 7 tonna.

Amy ruhája

Felcipelni az emeletre szép kis mutatvány volt, a cirkuszban is megállhatta volna a helyét. A ruhákat szétpakoltuk az ágyra. Az ágy olyan volt mint egy ruha dzsungel, amiben a színek a virágok.
Charlotte közölte velem, hogy forduljak el, mert támadt egy ötlete. Szó nélkül engedelmeskedtem.
-Kész vagy már? - türelmetlenkedtem.
-Egy perc, tényleg egy perc! Éééés... kész is! Megfordulhatsz! Na? 
-Ez pont az én stílusom. - egy egyszerű farmert, egy hosszú, horgolt pólót, egy vékonyabb dzsekit választott. Angliában, sajnos a nyarak sem olyan melegek,mit máshol, mindig kell, hogy legyen az embernél, legalább egy pulcsi. Később kiegészítőként még egy virágmintás kendőt,egy barnás fülbevalót és egy övet választottunk, ami hasonló színű, mint a dzseki. Szeretem a pasztell színeket. -Köszönöm, ha te nem vagy 10 előtt 2 perccel se lettem volna kész. Te meg ránézel egy ruha hegyre és tudod, melyik az "igazi".
-Hát igen- mondta elégedett vigyorral - ez a tehetség.- egymást megölelve nevettünk. - Akkor... jöhet a hajad. Arra gondoltam,hogy egyszerűen elölről, mindkét oldalról egy-egy tincset hátratűzök. Mit szólsz?
-Az jól hangzik, de ha esetleg megcsinálnád, akkor konkrétabb  véleményt is tudnék mondani.
-Na, gyere!
Miután Charlotte elkészítette a remekművet, megvilágosodtam,tényleg nem lehetett volna máshogy elmagyarázni, lehet, hogy az én felfogásommal van gond.
-Még csak 9 óra- panaszkodtam- és már is kész vagyunk, ami rendben van, de addig valamit csinálni kéne.
-Mondjuk enni? Ha jól tudom, nem reggeliztél,mit szólnál egy kis tükörtojáshoz?
Szó nélkül belementem, a tojás bárhogy jöhet. A reggeli hosszúra sikeredett, mert evés helyett mindig elkalandoztam a "jövőbe"...

Megmentett sütemény !

(Amy) ( 8.fejezet) 

Csak álltam, és eszembe jutott az álmom. Az érzés, megint azt éreztem, nem akartam elengedni. Mit csináljak? Úristen, nem engedhetem, hogy elmenjen.

- Jaspeeeer! Ne, menj el! Kérlek, azért nem mentem el, mert a szüleim baleseteztek és nem tudtam róla, hogy találkoznunk kéne. Nem engedtem Charlottnak, hogy elmondja. Te jársz folyton az eszembe, az, hogy találkoztunk, és nem mentem el. - mindent elmondtam, de ő meg sem fordult, megállni, megállt, de csak nézett előre. 

- Sajnálom.- mondtam teljes szívemből. Legalább, megtudom, mit gondol. 

- Mi? - megfordult. Szerintem, nem tudta, lereagálni még ezt, a mondatot. Visszagondolva tényleg elég nagy falat lehetett. - Ez most komoly? - ha jól láttam, levegőt sem nagyon kapott! - Én azt hittem,azt hittem... elfelejtettél, hogy nem akartál eljönni, de akkor teljesen másról volt szó. 

- Igen, azóta is ezen pörgök.- csak néztem magam elé. Közelebb jött, megfogta a kezem, és mélyen a szemembe nézett. Ismét úgy álltunk, ahogy legelőször. Nem sokáig maradtunk úgy, mégis minden másodperc egy órának tűnt. Én törtem meg a csendet. Először elvigyorodtam, aztán meg is szólaltam.
-Ha gondolod, akkor... hát... öhm, elkísérhetnél.
-Ez nagyon jó ötlet. Akkor, akár indulhatunk is.- egy ideig nem szóltunk, csak mentünk némán. Néha egymásra pillantottunk, aztán gyorsan elkaptuk fejünk, és mosolyogtunk.
- Ez, elég furcsa, - mondtam - arra sem számítottam, hogy látlak még, most meg itt sétálunk.
- Én sem, azt gondoltam te nem akartál eljönni, pedig örültem, hogy találok valami jót.
-Én vagyok a jó? Ez aranyos! Ezt, hogy érted? Mármint, mért nincs semmi jó? Mért csak most találnál?
-Hát tudod, ... most költöztünk ide, és...
-Ezért nem láttalak még soha, azt hittem, nem erre laksz vagy nem is tudom. - ezt gyönyörűen megmagyaráztad Amy, gratulálok. - Szóval... ő...hát, akkor te is gondoltál..., rám. Azt hittem, teljesen mérges leszel. Lenne is okod, mi már az, hogy oda se tolom a képem, én se gondoltam volna másra.
- Nem konkrétan így, de hasonló módon gondolkodtam. Nem ilyen durván. Ha akartam volna akkor sem tudok rosszat mondani, dehogy mondani, még gondolni se rólad.
- Hú, ez ez jó. - ezt a mondatod megint, néma séta követte. 10 perc után, viszont, hát, szépen fogalmazva, rohadt nagy vihar ért el minket.
- Ez az eső. MI csomagban vagyunk vele.  - azt mondta, hogy MI. A fülem rossz, vagy tényleg azt mondta? Jó tudom, ez nem olyan mi, hogy ő meg én az mi, vagyis, igen, de nem. Csak egy átlagos, mi, de mégis igazán jó hallani.
-Sietni kéne. - javasoltam
-Felülsz? -mutatott járgányára - gyorsabb, mint gyalog.
-Igen!!
- Merre parancsolja hölgyem?
-Emlékszik, múltkori találkozásunkra - folytattam, illedelmes beszédét. - oda parancsoljon.
-Máris indulunk. 
Az úton végig bele kapaszkodtam. Átkaroltam, szívem úgy dobogott, mint még soha. Leírhatatlan élmény volt. Arcomról a mosolyt le se lehetett volna vakarni. Ez tényleg más, ennyire boldog, húú, talán még sohasem voltam. 
Mikor megérkeztünk, letámasztotta a biciklijét és beálltunk a tető alá, az ajtóhoz.
- Hát kössz a fuvart - na a búcsú - jól éreztem magam, ezen a véletlenszerű - nem randi, messze nem az - hát ... találkozáson. 
-Én is. -ez gyors volt. Mit szólnál, ha esetleg, nem erőszak, csak, jó lenne, ha...
-Igen?
-Holnap is találkoznánk? Megmutathatnád jobban a várost, ketten mégis jobb, mint egyedül.
-Ez szuper ötlet - egyből fülig érő vigyor uralta az arcom,  ez irtó hülyén nézhet ki, de nem tehetek róla. - akkor, talán eljöhetsz értem, ha neked jó.
-Hányra?
- Legyen...
 -Mondjuk 10 óra? Akkor megbeszéltük holnap tíz óra. - ez nagyon tetszett. Odamentem és egy apró puszit nyomtam az arcára.
-A fuvar ára! - erre nem szólt semmit, csak kezembe tette a tenyerét. Mosolygott, megfordult, de nem engedte el a kezem. Érezte, hogy egy kicsit megszorítja a kezem, olyan jelzéssel, hogy nem felejtettem ám el, hogy fogom a kezed. Aztán elengedte, felült a biciklire és elment. Én meg álltam és néztem utána, nekidőltem az ajtónak. Ezt nem kellett volna, mert sajnos későn hallottam meg, hogy : ,, Amy! Megjöttél? " - majd kinyílt az ajtó, én pedig bezuhantam rajta, leterítve anyát. Kezében a desszerttel.
-Bocsánat! - miután észhez tértem, a sütire vetődtem - Nincs baja! - kiáltottam. A kedvenc sütimet kell majdnem tönkre tenni.
-Kössz, igen én jól vagyok! - mondta anya és kiszedte kezem közül az isteni eledelt.
-Azt tudom, nem is kell megkérdeznem, hisz te titánból vagy. - meg van magyarázva :D .
-Nagyon megáztál? Kivel beszélgettél? - azt hiszem beavatom. Anyával elég jó a viszonyunk, még közelebb kerültünk apa halála után. Csak egymásra számíthattunk, persze utána jött Jack és segített, de előtte csak mi voltunk.
-Hát, a múltkori esőben, találkoztam egy sráccal, de nem gondoltam, hogy látom még. Ma pedig futás közben újra összetalálkoztunk, - elég lesz rövid lényegre törő mondatokban -  elkezdett szakadni az eső és hazahozott. 
-Ez klassz! És??
-Holnap is találkozunk!
-Remélem jól érzitek majd magatokat. Mesélj róla !
-Hát olyan, ahhj , tudod ! :D - anya mindig reménykedik, hogy végre olyan pasit találok, aki nem töri össze a szívem, nem mintha annyi lett volna. Csak ott van például Daniel, aki .. ha csak rá gondolok, még mindig a hideg ráz ki. Szemét alak, ne menjünk most bele. Csak annyi hogy utána senkivel sem akartam találkozni, nem hogy velem egykorú hímneműekkel.
- Rendben, ez teljes képet adott róla! Menjünk, enni kész van minden! 
Ebéd után aludtam egyet. Nem tudtam túl sokat, csak a holnapra gondoltam, hogy újra látni fogom. Így visszagondolva igazán bátor dolog volt, utána kiabálni, úgy hogy azt, hittem látni se akar. Igazi hős vagyok, ő pedig olyan aranyos.