- Amy, hát megvagy. - megvagyok? ...ja, szinte el is felejtettem, hogy "eltűntem".
-Igen,nyugi. Hát... akkor már tudod,...hogy elköltözünk.- még így is, hogy már tudta, nagyon nehéz, volt kimondanom.
-Tudom, de ,de hol voltál, és jól vagy?
- Igen teljesen, ha lehet ne kapj szívrohamot. Kimentem sétálni, lefeküdtem egy padra- hát ennél a mondatnál, sikerült elárulnia gondolatát, csupán arckifejezésével, azt, hogy : "Te nem vagy normális".- és elaludtam. Előfordul, nem?- vigyorogtam, hát őszintén, egész furcsa mosoly lett belőle.
-Nem, de az a lényeg, hogy jól vagy! Nagyon féltettelek. - azt hittem, menten elolvadok, de most volt ennél, nagyobb gondom is. Például, hogy apám itt ült mellettünk. Jasper is észrevette, majd felé fordult és bemutatkozott.
-Jasper Belet!
-Kevin Roger! - a név hallatán leesett neki, hogy van valami kötelék.
-Rokon?- fordult félig felém(ha tudnád, milyen közeli). Nem igazán akartam, még hogy nem akartam, de... nem is nagyon tudtam elmagyarázni.
-Igen, ne nagyon lepődj meg. Tudod, meséltem az apámról,- ahogy az apám szót formálta szám, csak arra tudtam gondolni, hogy ő halott, nem ülhet itt most köztünk, akaratlanul is könnyek kezdtek csorogni szememből, szipogva, de mégis folytattam.- hát, az igazság... - "IGAZSÁG" ennél a szónál elszakadt a húr, a könnyek most már patakzottak a szememből -Hogy mi az igazság? Azt én is szeretném tudni, de itt nem képes senki arra, hogy végre elmerje mondani. Miért kellett halottnak hinnem az apámat ennyi ideig? Miért.. miért kellett hazudni? Végre szeretném tudni az igazat! Semmi kertelés, a színtiszta igazat!
Valahogy annyira fájt..., eddig nem éreztem se fájdalmat se szomorúságot, semmi olyan érzelmet, amit kellett volna. Hát most egyszerre lehetett bennük részem. Remek hangulatot biztosítottak. - Szóval, van aki elkezdené?- Majd én,végül is enyém a történet eleje! - szólalt meg apa. Nem gondoltam, hogy bemeri vállalni. - Üljünk le! - némán helyet foglaltunk.
- Úgy kezdődött - Amy te ezt már tudod - , hogy megtudtam, rákos vagyok. Ez egy olyan fajta rák, amit nem tudnak gyógyítani,csak szinten tartani. Nem akartam, hogy lássátok ahogy leépülök. Nem lett volna szívem végignézetni veletek. Viszont, csak úgy nem tudtalak itt hagyni titeket. Hirtelen nem találtam annál jobb ötletet, minthogy... - becsukta szemeit - össze vesszek anyáddal, és elmenjek. Ne jöjjek vissza soha többé. Miután megtettem, nagyon utáltam magam e miatta.
Látszott rajta, hogy megbánta, teljes szívéből.
Szeméből útnak indult egy könnycsepp, anyám zokogott, én pedig némán figyeltem.
- Az orvosok maximum pár hetet jósoltak nekem, de én évekkel éltem tovább. Mint látható... - Keserű mosolyra húzódott a szája.
- Tehát nem lehet tudni, hogy me...-hangja megremegett , aztán nagyot nyelt és folytatta- mennyi időm van még hátra. Ezért úgy döntöttem, hogy azt a maradékot, akármennyi is legyen veletek töltöm. Nagyon rossz döntés volt, hogy itt hagytalak titeket. Főleg, ha tényleg..., csak pár hetem lett volna. Nem láttam felnőni a kis, vagyis már nagylányomat. Nem tudom elmondani, hogy mennyire sajnálom. Ugye megtudtok bocsátani nekem?
Láttam, anyán, hogy nem lesz képes megszólalni, ezért nekem kellett kigondolni, a lehető legtökéletesebb választ. Mondjuk..."Persze." - hát ez nem az igazi. "aha" na valljuk be ez még rosszabb, "ühüm" ez egy elsunnyogott igen. Ez az! "Igen" egy őszinte igennél, nem sok szó lehet szebb, egy őszinte mosollyal párosítva pedig, tökéletes lesz.
- Igen - apa rám nézett és bevetettem azt a, lehető legőszintébb mosolyt.
Most anyára pillantottam, de ő nem nézett ránk. Óvatosan megköszörültem a torkom, mivel ez nem hatott ezt mondtam: "Anya, most nálad a labda." Tőle így sem sikerült kicsikarni egy fél, sőt, egy negyed mosolyt sem. " Légyszíves! " - nógattam.
- Rendben, csak kicsit összeszedem magam.-Kiment.
Félve pillantottam Jasperre, az ő jelenlétéről teljesen megfeledkeztem, mert csak úgy bámultam apát. Ittam a szavait. Közben egy új fajta öröm járta át a testem, olyan amit eddig még nem ismertem. Megnyugodtam tőle, igazán jól esett.
Jasper is nyugodtnak tűnt, biztató mosollyal nézett rám. Ebből tudtam, hogy megért és támogat.Most még biztosabb voltam abban, hogy szeret.
Visszanéztem apára, valahogy tudatnom kell vele, hogy örülök,hogy itt van. Kinyújtottam a kezem, ő szerencsére megértette és megfogta azt. Halkan mondtam neki, a meghittség kedvéért:
"Jól döntöttél, hogy visszajöttél." A,hogy láttam jobban esett neki, mint gondoltam volna. Anya visszatért, egy fokkal talán jobban nézett ki, mint eddig.
-Tényleg rajtam a sor. Nem húzhatom tovább. Na, szóval...azon a bizonyos napon, apád- itt szünetet tartott - korábban jött haza, meg is lepődtem. Mikor bejött,láttam rajta, hogy valami baj van. Aztán pedig, hát... nem igazán emlékszem. Mert amint megértettem, hogy most veszekszik velem, nem tudtam figyelni. Annyit láttam, hogy tátog, mégis hallottam, hogy kiabál. A szavai mind megütöttek, mindegyik egy külön sebet ejtett a lelkemen.
Megdöbbenve hallgattam, amit mond. Olyan hihetetlennek tűnt, hogy apám így megtudta bántani anyámat. Pedig tudtam,hogy nem volt igaz, de ahogy elmesélte, igaznak tűnt.
-Oké, de miért nem az igazat mondtad el?- muszáj volt rákérdeznem, mert nem folytatta volna.
Mély levegőt vett és belekezdett.
- Olyan kicsi voltál, és nem akartam- ismét sírni kezdett - nem akartam... - motyogta újra.
- Anya, kérlek ne sírj!
-Azt hiszem, én most inkább megyek! Majd beszélünk Amy. Viszontlátásra! - szólalt meg hirtelen Jasper.
-Biztos? Nem kell menned.- csak intett a kezével - Rendben, akkor... majd beszélünk. Az ajtót figyeltük amíg be nem csukódott. Majd a pillantásunk anyára szegeződött.
-Szóval, nem...akartam...- minden szó után tartott egy lélegzetvételnyi szünetet - , hogy úgy nőj fel, hogy tudod apád mit tett, hogy csak úgy itt hagyott minket. Hiszen annyira szeretted, és ő is téged és olyan jól megvoltunk. Nem értettem, teljesen összetörtem, de miattad muszáj volt összeszednem magam. Nem volt semmi ötletem mit mondjak neked, hogy leplezzem az igazságot. Mikor hazajöttél, és én pedig ott ültem zokogva megkérdezted mi történt?
-Csak annyit mondtál, "apád" én pedig rákérdeztem, először a lehető legrosszabbra, feltételezvén úgyse igaz. "Ugye nem meghalt?". Erre te még jobban sírni kezdtél, ezért azt gondoltam eltaláltam.
-Mondani akartam, hogy nem, de, valahogy nem ment. Akkor jobbnak véltem, hogy inkább halottnak hidd az apád, minthogy megtudd mit tett. Azután, akárhányszor elakartam mondani, hogy csak kétségbeesésemben hagytam rád amit mondtál, nem sikerült.Minél tovább halogattam annál nehezebb volt belekezdenem. Egy idő után, pedig semmi bátorságom nem maradt hozzá.
-És emiatt eddig hazugságban kellett élned! Megérte? Gondolom nem. Azért tudnotok kell, egyikőtökre sem haragszom.
-Ó, kicsim annyira sajnálom! Nem is értem, hogy hordhattam össze ilyen hülyeséget!?
-Semmi baj, viszont (!) ki kell találni, hogy hogyan tovább. Jacket is be kell avatni. Az sem lesz egy egyszerű dolog.
-Jack? - kérdezte apám.
-A ... a izé ... férjem.
-Szóval a férjed?!- mondta apa komolyan, aztán arca hirtelen derűsre váltott, és így folytatta. - Örülök, hogy nem maradtál egyedül.
-Tényleg, anya, Jack tudja, hogy apa nem meghalt?
-Úr isten, most jut eszembe, el kellett volna mennem Jackért, egy órája. Azonnal indulnom, kell. Meglesztek ketten ugye?
-Persze, menj csak nyugodtan.
-Köszönöm. - és kiviharzott az ajtón.
- Jóban vagytok Jackel?
-Igen, tényleg nagyon jó fej. Segített anyának, összeszedni magát, de most ne rólunk beszéljünk. Mesélj kérlek!
-Hát jó, de menjünk valami kényelmesebb helyre, hosszadalmas beszélgetésnek nézünk elébe...
