/Amy/
Még most sem eszméltem fel, az elmúlt néhány óra történéseiből. Az agyam még a parkban járt, ott ült a padon és csak csöndben figyelte a történéseket. Ami igazából annyiból állt, hogy lényegtelen dolgokról beszéltünk,de legalább jobban megismertem Jaspert, szerencsémre a dolgok egyre jobban alakultak. Ennek az első fenséges rendinak már vagy 2 hete, állandóan boldog voltam, igen kihangsúlyozom VOLTAM.Kb. két hete hazamentem egy csodálatos randiról, boldogan,mint ahogy egy szerelmes tinilányhoz illik.Még senki sem volt otthon,kicsit furcsa volt, mivel anya ilyenkor már a konyhában sürgölődik. Felmentem a szobámba, és felhívtam Charlottot, hogy alaposan kivesézzük a mai nap történéseit. Hosszas és "komoly" beszélgetésünk végén, arra jutottunk, hogy mindketten egy csodálatos pasit mondhatunk magunkénak.Úgy éreztem semmi nem tehet keresztbe jókedvemnek, aztán mégis csak sikerült megoldani.
Hallottam, hogy megérkeznek anyáék, köszöntem, megkérdeztem hol voltak, meg ilyen általános dolgok. Furcsák voltak, komorak, ők nem arról híresek, hogy a komoly és felelősségteljes szülőket játsszák. Elég lazán kezelik a dolgokat. Nem kellett sokat gondolkodnom ezen, mivel meghallottam azt a senki számára nem kedves mondatot : " Amy, beszélnünk kell! " Jó kislány módjára engedelmeskedtem, leültem a konyha asztalhoz, és szótlanul figyeltem. Mindenre gondoltam, mint például: tanulmány (mondjuk nyár van és nincs velem baj,de akkor is), viselkedés( nem kések, nem...nem csinálok semmi rosszat), de erre a egyre sohasem. Ez a szó szíven talált :
" ELKÖLTÖZÜNK"Tényleg szerencse, hogy leültettek, mert állva nem bírtam volna ki. Igazából egy költözés nem a világ vége, de pont most, mikor minden jól alakul, megtaláltam a számomra lehető legtökéletesebb pasit, Charlottal remekül megvagyunk, nincs iskola, szüleimnek remek munkahelyük van, akkor miért, MIÉRT?
-Nagyon sajnáljuk kicsim, de találtunk egy házat Church Strettonban, tudod, hogy mindig egy ilyen kis helyen szerettem volna élni. Ezt a lehetőséget nem akarom kihagyni. Jack munkatársa ajánlotta, a szülei élnek ott. Nincs olyan messze Birminghamtől.
-De...d...de... - nem tudtam mit mondani,csak pörgött az agyam:
-"Nincs olyan messze", mihez képest? Ahhoz, hogy eddig a barátnőm és a pasim is 5 percre lakott... Biztos nincs közelebb, mint eddig...- hatalmas kitörésemet anyu szakította félbe.
- Ne haragudj, neked is jobb lesz...- egymás szavába vágva "beszélgettünk".
-Miért lenne jobb? Már teljesen megszoktam a sulit, van BARÁTOM, és ja és EGYÜTTESEM, soroljam? Mert, tudom!
-Ne, inkább - láttam anyán, hogy könnyeivel küszködik- inkább, próbálj megnyugodni, ha jól emlékszem -emelte magasba mutatóujját- te is szívesen költöztél volna egy ilyen helyre.
-Tényleg,de... kb 8 éve, akkor nem gondoltam arra, mi lesz velem. Semmire se gondoltam igazán. - a hangos szóváltás közben, most volt először csönd, én a padlót bámultam. Jack az én arcomat fürkészte, anya pedig kétségbe esetten kapkodta köztünk a fejét.- Hát... én most felmegyek a szobámba- rájuk se néztem, csak szótlanul felballagtam.Minden lépcsőfokkal egyre távolibbnak éreztem az ajtómat. Némaságom, még egy ideig tartott. Csak feküdtem és bámultam a plafont, az agyam kikapcsolt, csak néhány emlékkép villant be: séták Charlottal, romantikus percek Jasperrel.
Hirtelen ötletem támadt, felkaptam a kabátom, és szó nélkül kirohantam a lakásból. Szerintem nem vették észere szüleim.Biztos nem hagyták volna szó nélkül.Először Charlotték felé indultam, majd házuk elé érve, az eddigi szomorúságnál is rosszabb érzés fogott el, jobbnak láttam tovább menni, nem császkáltam messzire, inkább leültem egy padra. Hátradőltem, becsuktam a szemem, és valószínű elaludtam, mert mire feleszméltem, már teljesen sötét volt. Hogy lehetek ilyen hülye? Elaludni egy padon, miért kellett lefeküdnöm? Minek jöttem, el? Ezzel úgysem változtatok semmin, úr isten, anyuék biztos nagyon idegesek.
Akkor, most veszek egy mély levegőt, és szépen elindulok, haza. Rendben, ez odáig jó terv, hogy haza indulok, de merre is van az az arra?
Nem volt világítás az utcán, mondjuk telihold az igen, remek. Ez a két dolog párosítva telihold, és sötétség. Ez mindig eszembe juttatja a hülye horrorfilmeket, amik csak ilyenkor tűnnek ijesztőnek. Még nem is a vámpírok és vérfarkasok támadásától félek,hanem inkább, a sötétben áldozatára leső gyilkostól. Aki pont arra vár, hogy egy védtelen kislányt találjon, jobbik eset, ha csak megöl, de ott van az erőszak is.
Ezekbe a gondolatokba teljesen beleborzongtam. Mostanra nagyjából láttam a sötétben, megismertem az utat. Úgyhogy el is indultam. Simán ment az út, mígnem lépteket hallottam a hátam, mögött, nem mertem hátranézni. Csak gyorsabban szedtem a lábam,nem telt bele két perc, mire a léptek elhalkultak és végül elnyelte őket az éjszaka.
Világosban, nem tűnt ilyen hosszú útnak, még semmi igazán ismerőset nem láttam. Ismét lépteket hallottam, automatikusan megszaporáztam enyéimet. Viszont most a lépések is egyre gyorsabbak lettek, tartották a tempómat. Már olyan gyors tempóban gyalogoltam, hogy azt bármelyik gyors-gyalogló megirigyelte volna. Szívem vadul kalapált , már a fülemben dobogott. Még mindig csak sétáltam, de a léptek egyre közelebb jöttek hozzám, hátra nézni nem mertem. Az egyik utcán befordultam, hátha nem jön utánam, biztos csak beleképzelem. Nem volt szerencsém, elfordultam és a léptek gazdája kanyarodott velem. Már szinte futottam, de csak nem akart eltűnni az idegen. Rohantam, ahogy csak bírtam. Ami nem tűnt olyan jó ötletnek, miután hasra estem az egyik repedésben. Azért sikerült feltápászkodnom és tovább mennem. Egyre közelebb ért hozzám az idegen. Nagyon féltem, leírhatatlanul. Még soha ennyire soha életemben nem féltem. A nagy ijedtségben, nem fordultam le ott ahol kellett volna. Muszáj volt visszafordulnom, mert gy zsákutca felé igyekeztem. Hát jó, számoltam magamban 1...2...3. Megfordultam és nem volt mögöttem senki. Gyomrom még mindig görcsben volt. Nem mertem elindulni,csak nagyokat szuszogtam. Nehezen megemeltem a lábam, kezemet magmaköré fontam és rohantam. Nagyon rosszul tettem, mert az utca közepére érve, megláttam egy alakot, guggolt, valószínű a cipőjével csinált valamit. Amint meglátott felállt és elindult felém. Már nem dobogott vadul a szívem, inkább olyan volt mintha megállt volna a szívem. Megdermedtem a félelemtől.
Az alak egyre közelebb ért hozzám, és végül úgy döntöttem, hogy elindulok felé futva, és kikerülöm, hátha valami csoda folytán nem akar elkapni. futottam. futottam megpróbáltam a legnagyobb ívben kikerülni,de nem sikerült. Megragadta a kezem, én pedig torkom szakadtából sikítani kezdtem, de befogta a számat és magához szorított, hiába rángatóztam, nem tudtam kiszabadulni erős szorításából...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése