12. fejezet

Jobbnak véltem ha nem küzdök, mert eddigi próbálkozásom is sikertelen volt. Ahogy megnyugodtam - már amennyire egy ilyen helyzetben meglehet-, elengedett és megfordult. Nagyon meglepődtem.Első ötletemet azonnal elvetettem,azt,hogy elfutok. Muszáj megtudnom ki ő.
Megszólalni nem mertem. Egy ideig kínos csend uralkodott, végül ő kezdte  el a beszélgetést.
-Amy, ugye?
-Attól függ maga ki? - mit gondol, majd csak úgy megmondom ki vagyok, mikor ő  támadott meg.
-Szóval nem ismersz meg? - teljesen értetlenül álltam.
-Mi? Ezt most nem értem! - csak bámultam a magas férfira.
-Régen nem láttál!- megfogta a kezem, kicsit megrezzentem, ezt megérezte és hátranézett, de indultam vele. Az egyetlen lámpához húzott az utcában. A fény alá állt és akkor megvilágosodtam, vagyis félig, mert ez lehetetlen.Ott állt előttem, teljes életnagyságban az APÁM. Lefagytam.
-Mi? Hogy? De...hisz' ez teljesen lehetetlen. Te...te, de hisz te halott vagy. Vagyis annak kéne lenned. Huhh, azt hiszem le kéne ülnöm. Nem rég,az volt a megdöbbentő hír, hogy elköltözünk, most meg... - mély levegővétel - most meg kiderül, hogy él az apám. De, mégis hogy? - az is megfordult a fejemben, hogy ez egy rossz vicc, vagy, csak álmodom, még mindig ott alszok a padon, és ez csak egy álom. Becsuktam a szemem amilyen erősen csak tudtam, és..., mikor kinyitottam... még mindig ott volt. Óvatosan, hogy ne lássa, megcsíptem a kezem, de ez sem hatott. Ezekkel bebizonyosodott, hogy ez igaz. A hideg végigfutott testemen, minden apró szőrszálam az égnek meredt.
-Jobb lenne nem itt kint beszélgetni, induljunk el és közben belekezdek.
Egy utcán végig mentünk teljes csöndben, aztán csak belekezdett.
-Hát.., szóval. Igazán nehéz ezt elkezdenem.
Az utat figyelte, majd félve rám pillantott próbáltam a lehető legnyugodtabban visszanézni rá,-már amennyire    tudtam-, ehelyett könnyek kezdtek potyogni szememből. Tényleg itt van és látom őt. Még mindig nem fogtam fel. Mire hazaértünk, mindent elmesélt. Végig kellett gondolnom, hogy tisztázzam.
-Szóval..., megtudtad, hogy rákos
 vagy, és csak pár heted van hátra. Abban az állapotban, valahogy nem tudtad elmondani anyunak. Ezért, összevesztél vele, hogy el kelljen menned. Jó, idáig rendben van, csak azt nem értem, miért mondta anya, hogy,... hogy.... hát, tudod.
-Erre én sem adhatok neked választ, csak édesanyád tudhatja miért tette.
Az ajtóhoz érve megtorpant, a helyébe képzeltem magam, és nem tudom milyen löket kellett volna nekem ahhoz, hogy átlépjem azt a küszöböt. Ő végül megtette. Úgy nézett végig a szobán, mint aki még sosem járt itt.
-Amy!! Te vagy az? Kislányom? - kiabált anya, valamelyik szobából. Hallottam léptei zaját, ahogy fut, és akkor meglátta aput. Szájához kapott, majd nekidőlt a falnak, egyszerre tükröződött arcán, a fájdalom, a megbánás, és még sok érzelem amit nem igazán tudtam leolvasni róla. A falhoz dőlt, arcát kezébe temette, lecsúszott a földre, és iszonyú zokogás tört ki belőle. Nem igazán tudtam mit tegyek - nem nagyon voltam még ilyen helyzetben ( szerencsére )- , apa odament anyához, aki a zihált a zokogástól. Leguggolt mellé, kezét óvatosan vállára tette. Erre a váratlan érintésre felkapta a fejét, és valamit mondani akart, amit nem lehetett nagyon érteni :
- " Én...én - megállt, és levegőért kapkodott - el...rtam mondani - ismét pihennie kellet - , nem tu....am m..i.é...rt. Szavait belé folytotta a mélyből feltörő iszonyú sírás. Valószínű azt mondhatta, hogy el akarta mondani nekem, és nem tudta miért, talán, hogy miért csinálta apa? Apa átölelte úgy, mint egy régi barát, egy ezer éve nem látott barát. Akivel a gimiben mindig együtt lógtak.
Én meg csak álltam, megmeredve bámultam, az előttem megjelent képet:
 Anya, akiből az elmúlt évek rejtett dolgai előtörtek, és apa, aki most " támadt fel" vigasztalja rég nem látott
"feleségét".
Most komolyan, nem sok ember mondhatja el magáról, hogy ilyet is megélt.
Bementem a konyhába, elővettem három poharat és mindegyiket teletöltöttem vízzel, hideg vízzel, jéghideggel, hogy mindenkit lehűtsön. Nem vártam meg még bejönnek, vagy valami történik az egész pohárral lehúztam. Éreztem, ahogy a víz hűti a testem, és tényleg működött, legalábbis egy kicsit, kezdtem megnyugodni. 
Kimerészkedtem a konyhába , két kíváncsi szempár tapadt rám . Nem igazán tudtam mit tegyek így csak annyit kérdeztem: 
-Elmondod miért? 
Anya felkelt a földről és bementünk a konyhába .Odavittem nekik  is egy- egy pohár vizet. Igazából az is megfordult a fejemben, hogy rájuk borítom-végül is miért ne? megérdemelnék-, de nem voltam mérges.Ez csak egy kósza gondolat volt, gyorsan elhessegettem. Mindketten az asztalt bámulták, nem igazán mertek rám nézni,néha felpillantottak, de ha észrevették,hogy őket nézem, fénysebességgel rántották vissza fejüket. Milliónyi gondolat futhatott át az agyukon. Olyan dolgok, amiket szinte lehetetlen úgy formázni, megfogalmazni, hogy értelmet nyerjen, hogy nyugodt szívvel árulhassák el nekem. Ők sem beszéltek már rég, egymással talán... még nehezebb megosztani az eddig titkoltakat, mint velem. Csak ültünk ott szótlanul, egyikünk sem mert megszólalni. 
A csöndet ajtónyikorgás zaja törte meg. Lélegzetünket visszatartva, hallgattuk ahogy a léptek egyre közelebb és közelebb értek. 
Vajon, ki csöppen bele ebbe az érdekes felállásba?